2013.02.06 – kemoterápia

2013 február 6. | Szerző: CSILLAg

Kemoterápia…..  Méreg csöpög a testbe. Méreg ami fal, öl, pusztít. Rákot ép sejteket, melyket és mennyire azt csak a Jóisten tudja. Majdnem halál. Rosszabb a valódinál. Ott ha már elpusztult a test, elengedi a lényt aki benne lakott és a földi porhüvely, valamint a belőle kiszakadó lélek is megkönnyebbül.

Aki kemót kap, úgy pusztul el, hogy a testben marad. Mert a kemó nem öl meg teljesen, csak felzabál és leépít, de hagy belőled valamit ami még érezni tud. Érezni fájdalmat, sötétséget. Elhomályosulnak a körvonalak, gonosz örvény húz lefelé a tompulásba, azután a gyomor elindul felfelé és remegő testtel, okádja ki ami még benne van. Harcol minden ami ép, harcol a méreg ellen, a pusztulás ellen, de a folyadék csak csöpög és csöpög és csöpög és csöpög….. Nem lehet kihúzni a tűt, nem szabad megállítani a folyamatot, mert lehet, hogy ez segít.. segíííííííít (?!?!). Talán megöli a rákot a testben, a testben, amelynek egy része vele pusztul Az élet ára. Milyen életé? Milyen élet szétroncsolt sejtekkel, eltompult aggyal, tönkrement vesével és ki tudja még mennyi, de mennyi mellékhatással amit okozott. A végeredményt senki sem tudhatja és a legtöbb beteg kapaszkodik. Kapaszkodik valami halvány, rózsaszín, édes reménybe, hogy miután elpusztult a rák, lesz élet is, jó élet, élni való élet. S a Jóisten, ki tudja miért választ. Te velem jössz, te itt maradsz. Te meggyógyulsz, te még évekig tengődsz a megtört testedben. Csöpög, csöpög a méreg, hogy döntesz Istenem, azt csak te tudhatod….
Mamánál ma délelőtt 11:00-kor elkezdték a kemoterápiát. Most sem tudják biztosan, hogy ami benne van az rák-e, vagy esetleg egy gyúlladás. 80%, hogy rák 20 %, hogy gyulladás. Viszont a másik valami ott a tüdőben az biztos, hogy daganat. Daganat, rosszindulatú és növekszik. A kemót ezért kellet elkezdeni, annak ellenére, hogy van 20% esély, arra, hogy a másik valami nem daganat és  kemoterápia a legyengült, mérgezett szervezetben a gyulladást fogja végighurcolni.

Nagyon félt. Nem is tudott beszélni szinte, odaadta Papának a telefont. Nem tudtunk mit mondani. Nem lehet mit mondani. Mi cipeljük a kicsi, mély, sötét rettegést ő meg cipeli a nagyot és nem tudunk egymáson segíteni.

 

 

2013.02.04.

2013 február 4. | Szerző: CSILLAg

Késő délután van. Leülök mellé az ágyra, hogy megbeszéljem vele, ha elkezdődnek a kezelések és itt lesz nálunk, akkor nem lesz jó neki a dupla szivacs amin most alszik. Robival már beszéltem erről, vagy egy ágy kell, vagy átadjuk Mamának a nappli-hálónkat és mi alszunk a gyerek mellett szivacsokon a kisszobában.  Mama szemei elkerekednek és csodálkozva, szabadkozva elkezd magyarázni, hogy ő nem akar kemó után itt maradni, inkább menne az erzsébeti üres lakásukba egyedül, mert egyáltalán nem akar teher lenni…. engem elönt a méreg….
Mégis, hogy gondolta, hogy kemoterápia után, majd ott lesz egyedül, mi meg szépen alukálunk az ágyikónkba? – De hát ő nem akar zavarni, hányni fog és szédelegni, rossz lesz a hangulata az étvágya, nem akar teher lenni. – Gondolj bele Mama. Ezt semmiképpen sem lehet megúszni. Ha ott vagy egyedül az csak még rosszabb. Itt legalább tudjuk, hogy mi van veled. Szerinted úgy tudnánk aludni, ha ott lennél kemó után egyedül?????
Én tehetetlen dühöt érzek, Mama sírdogál. Robi csitítgat. Majd megoldjuk, ha már sokak vagyunk egymásnak kitalálunk valamit. Szó sem lehet róla Anyu, hogy kemó után egyedül maradj.

Az igazi szeretet feltétel nélküli és az igazi szeretet nem csak ad, de számít is. Az igazi szeretet az is amikor elesett vagy és bajban vagy és kinyújtod a  kezed mások felé. Nagyon nehéz ám, az egó borzasztó fájdalma ez, beismerni, hogy kicsi vagy és kevés vagy és gyenge vagy, beismerni, hogy MÁSRA IS SZÜKSÉGED VAN ÖNMAGADON KÍVÜL és akkor kérsz és remélsz és elfogadod a mankót a szeretteidtől.
Itt most nem arról beszélek,amikor te segítesz másokon, hanem arról, amikor segítséget kérsz. Valójában ez sokkal nehezebb mint segíteni. Mert a segítő erős és teljes, segítőnek lenni jó, de a megsegített elesett és támaszra szoruló.
Azt hiszem az ő nemzedéke különösen érzékeny erre. Nekik megadatott, hogy egy (látszólag) igaz világ, igazi építői, teremtői, élvezői legyenek. (Látszólag) a saját erejükből, saját maguk által. Nehéz megtörni és támaszkodni.
Én meg… Azért voltam dühös, mert annyira vágytam, hogy TÁMASZ lehessek, hogy segíthessek, hogy adhassak és azzal, hogy ő nem akar(t) nálunk lenni, a legnehezebb időszakban, ettől fosztott (volna) meg.
Robival megbeszéltük, hogy semmiféle képen nem hagyjuk. Nem hagyjuk magára és nem hagyjuk, hogy bármi ami azért történik, mert egyedül maradt, a mi felelősségünk legyen. Félünk, hogyne félnénk, fogalmunk sincs hogyan fogjuk bírni, a terhet, egy türőrákos asszony, kemoterápiás kezelésének és az ebből adódó minden helyzetnek a terhét, de egy pillanatig sem gondoljuk, hogy meg sem fogjuk próbálni.

Vidáman telnek az órák. Mama Majával játszik a szobában én főzök, Robi elment dolgozni, azután meg ki Papa elé az állomásra. Mama mellkasa nagyon fáj. Néha odanyúl és masszírozza. Nem beszél róla, csak az arcán látszik a fájdalom a félelem. Mosolyok között, egy pillanatra lecsukódik a szem, , dermedt szürke sziklává válik az arc, majd sóhajt a test és újra mosoly. Beletörődő a sóhaj, nem tetszik nekem. Telefon csörög. Mama elvonul. Amikor kijön könnyes a szeme. Pár perc múlva telefon ismét. Barátnők hívják és együtt sírnak vele. Van akinek most mondja el először, hogy mi is a helyzet.
Könnyek a másik és önmaguk fájdalma miatt. Mint két pulóver amit néha kicserélnek egymáson.

Brassóit csináltam neki. Az a kedvence. Mondtam, hogy azért csináltam. Azt mondta tudja. TÉNYLEG tudja. Egyébként az idő nagy részében derű van, amit néha, néha megtörnek a könnyek, de azután letörlődnek és megyünk mosolyogva tovább. Maja köztünk duruzsol, nem lehet nem mosolyogni.

Robi hazaviszi őt és Papát. Hétvégén ott lesznek együtt az erszébeti lakásukban. Kedden állítólag kiderül, hogy most mi lesz. Megint összeül a BIZOTTSÁG (már feláll a hátamon a szőr ettől a szótól, annyi vizsgálat, szurkálás, összeülés és még sehol semmi eredmény) és talán kitalálnak valamit.

Bár ott vagyunk ahol voltunk. Két daganat a tüdőben és egyikről sem tudjuk, hogy az-e egyáltalán és ha igen milyen típusú…..

2013.01.31.

2013 január 31. | Szerző: CSILLAg

Amikor felhívtam, halottam a telefonban, hogy sírt. Persze próbálta összeszedni magát és még Ő kérdezte, hogy – Mi van velünk?
Szürke, beteg, szomorú, reménytelen légkör zúdult rám a telefonból… és ő most ott van benne. Asszonyokkal, akik szintén rákosak, akik kemoterápiát kapnak, akik éppen haldokolnak. Nem jó, hogy ott van. Itthon vidámság és energia veszi körül, habár a mi lelkünket már megfertőzte a sötét és nyomasztó erő, Maja nem érzékeli a halál lehetőségét és csak csicsereg és repked és vibrál.  Ezért lenne jó, hogy ha hazajönne, hogy az élet vegye körül ne a halál…
A hét elején CT alatti mintavétel volt. Egy újabb remény, hogy legalább megtudjuk, hogy milyen típusú a daganat és egy újabb csalódás az orvostudományban, ugyanis nem tudtuk meg. A minta negatív lett. Van ott valami, ami szinte teljesen biztos, hogy rák, viszont a mintavétel során csak „ráktalan” sejteket sikerült kiszakítani az üregből. Ott vagyunk ahonnan indultunk, vagyis dehogy…
A CT-n már látszik az a másik daganat, ami a múltkor még pici volt. Akkor csak egy látszott, most már mind a kettő.
Mama azt mondta, hogy már neki mindegy. Annyira lesújtotta hogy növekednek a tüdejében a daganatok…. Egy háborút már megnyert, hat évet élt tünetmentesen. Honnan lenne ereje egy újabb hadjárathoz?
Más ez? Más a fájdalom bennünk? Ezen gondolkozom, amikor Robi magához szorít a konyhában. Én állok, ő ül, a feje rásimul a hasamra. – Nem akarom, hogy Anyukám meghaljon. – a szenvedése túl éles, mi vár még ránk Istenem? Így utólag olyan, mintha akkor könnyebb lett volna minden. Mintha, nem hittük volna el, hogy Mama el fog menni. Most hisszük? Mit hiszünk? Hogy nincs ereje? Hogy meg fog halni? Hogy nem is rák? Hogy a kemó majd most is segít? Zavaros minden és nincsenek válaszok, nem is kellenek most válaszok…
Amikor ráterítem a gyapjútakarót az ágyra belőlem előtörnek a könnycseppek.. Istenem mi vár még ránk?
És rá??????

Milyen az amikor a halál lehetősége elszorítja bennünk az életet és minden perccel közelebb kerülünk a megsemmisüléshez?