2013.01.31.

2013 január 31. | Szerző: CSILLAg |

Amikor felhívtam, halottam a telefonban, hogy sírt. Persze próbálta összeszedni magát és még Ő kérdezte, hogy – Mi van velünk?
Szürke, beteg, szomorú, reménytelen légkör zúdult rám a telefonból… és ő most ott van benne. Asszonyokkal, akik szintén rákosak, akik kemoterápiát kapnak, akik éppen haldokolnak. Nem jó, hogy ott van. Itthon vidámság és energia veszi körül, habár a mi lelkünket már megfertőzte a sötét és nyomasztó erő, Maja nem érzékeli a halál lehetőségét és csak csicsereg és repked és vibrál.  Ezért lenne jó, hogy ha hazajönne, hogy az élet vegye körül ne a halál…
A hét elején CT alatti mintavétel volt. Egy újabb remény, hogy legalább megtudjuk, hogy milyen típusú a daganat és egy újabb csalódás az orvostudományban, ugyanis nem tudtuk meg. A minta negatív lett. Van ott valami, ami szinte teljesen biztos, hogy rák, viszont a mintavétel során csak „ráktalan” sejteket sikerült kiszakítani az üregből. Ott vagyunk ahonnan indultunk, vagyis dehogy…
A CT-n már látszik az a másik daganat, ami a múltkor még pici volt. Akkor csak egy látszott, most már mind a kettő.
Mama azt mondta, hogy már neki mindegy. Annyira lesújtotta hogy növekednek a tüdejében a daganatok…. Egy háborút már megnyert, hat évet élt tünetmentesen. Honnan lenne ereje egy újabb hadjárathoz?
Más ez? Más a fájdalom bennünk? Ezen gondolkozom, amikor Robi magához szorít a konyhában. Én állok, ő ül, a feje rásimul a hasamra. – Nem akarom, hogy Anyukám meghaljon. – a szenvedése túl éles, mi vár még ránk Istenem? Így utólag olyan, mintha akkor könnyebb lett volna minden. Mintha, nem hittük volna el, hogy Mama el fog menni. Most hisszük? Mit hiszünk? Hogy nincs ereje? Hogy meg fog halni? Hogy nem is rák? Hogy a kemó majd most is segít? Zavaros minden és nincsenek válaszok, nem is kellenek most válaszok…
Amikor ráterítem a gyapjútakarót az ágyra belőlem előtörnek a könnycseppek.. Istenem mi vár még ránk?
És rá??????

Milyen az amikor a halál lehetősége elszorítja bennünk az életet és minden perccel közelebb kerülünk a megsemmisüléshez?